Rick
Riordan – A szörnyek tengere (Percy Jackson és az olimposziak II.)
(Könyvkuckó)
FIGYELEM!
Ez a könyvajánló egy sorozat második részéről készült, ezért szükségszerűen
SPOILEREKET tartalmazhat az előző kötetre vonatkozóan, aminek ajánlóját ITT
találod meg. :)
Igen,
elárul valamennyit a lelkesedésemről a sorozat iránt, hogy amint letettem az
első kötetet, kaptam is fel a másodikat, a két könyvet összesen hat nap alatt
végeztem ki, bár igaz, nem sokat aludtam emiatt. De megérte-e? Totálisan,
viccelsz?! Olyan régen volt már könyv, ami ennyire önfeledten szórakoztatott
volna, miközben még tanít is egy kicsit.
Percy
meglehetősen beleélte magát, hogy ezúttal normálisan elvégez egy egész tanévet,
de nem jön össze neki, mert az utolsó iskolai napján laisztrügónok próbálják
megenni, felrobban a fél tornaterem, és persze ezért megint őt csapják ki. Nem
mintha lenne ideje ezzel foglalkozni, mert Annabethszel az oldalán menekülni
kényszerül, a szörnyek egészen a Félvér Táborig űzik őket. Azonban szó szerint
pillanatok alatt kiderül, hogy a hely nem biztonságos többé: az áruló Luke
megmérgezte Thalia fáját, emiatt pedig a területet védő mágikus határok
meggyengültek, a szörnyek bármikor bejuthatnak. Percy és barátai elhatározzák,
hogy bármi áron megmentik az otthonukat, de ehhez szembe kell szállniuk
Luke-kal, a túlbuzgó Clarisse-szel és egy egész hadseregnyi kiéhezett
mitológiai szörnnyel.
Tökéletes
folytatása ez a sorozatnak, semmivel sem hoz kevesebbet, mint az első könyv, sőt.
Percy például érezhetően okosabb lett, ami nagyon jót tett neki is meg a
cselekménynek is, és míg az előző kötetben zavart, hogy mindig valahogy
belesétálnak egy szörny csapdájába, itt már legalább meg van értelmesen
magyarázva, hogy ugyan lehet, hogy látszik, ez egy csapda, de nem fog
érdekelni, ha egy napja hánykolódsz a tengeren kaja és ivóvíz nélkül, amiben
végül is valahol igaza van az írónak.
Természetesen
a mitológiai körkép is alakul, nem tudom, mennyire lehet sejteni a
fülszövegből, de nagyjából arról van szó, hogy hőseink kénytelenek elhajókázni
azokra a vidékekre, ahol Odüsszeusz is járt annak idején, és persze a szörnyek
azóta is ott várnak szépen (és husira fájó fogakkal). Jó, mondhatjátok, hogy ez
így nem eredeti, de én kifejezetten élveztem a párhuzamok boncolgatását, és
szerintem igazán ötletesen volt ráhúzva erre a körítésre a szereplőink kis
egyéni válsága. Persze van szerencsénk egy újabb istennel is személyesen találkozni
a könyvben, aki ezúttal Hermész, és én személy szerint kifejezetten
megkedveltem őt. Ugye az ember azt várná, hogy mivel Luke enyhén meg van
háborodva jelenleg, hogy az apjával is bizonyára akadnak bajok, de Hermész
nagyon normálisnak és jó fejnek bizonyul, a Percyvel folytatott két
beszélgetése a könyv két fénypontja.
„– Idejét sem tudom, mikor pihentem
utoljára! A távíró feltalálása óta csak a rohanás meg a rohanás. Melyik a
kedvenc csillagképed, Percy?
Még mindig a zsebébe süllyesztett
kígyókon tűnődtem, de azért nem hagytam válasz nélkül.
– A Héraklész.
– Miért?
– Mert annyira peches volt, még nálam
is lúzerebb. Ez megvigasztal.”
Ez
a kötet határozottan jót tett a szereplőgárdának is, többek között azért is,
mert Odüsszeuszhoz hasonlóan nekik is be kellett járniuk a Szörnyek tengerén
egyfajta önismereti-lelki utat. Mint már említettem, Percy jóval érettebben és
megfontoltabban viselkedik, ebben talán szerepet játszik az is, hogy a két
könyv között eltelt bizony egy év, 13 és 14 éves kora között pedig elég sokat
változik az ember. Ezzel párhuzamosan kezd egyre inkább az a fixa ideám lenni,
hogy a műfajában Percy a legszerethetőbb főszereplő, akihez valaha szerencsém
volt. Rengeteg tiszteletre méltó tulajdonsága van, amik jó példaképpé teszik:
önfeláldozó, ragaszkodó, csak ritkán előítéletes, hűséges barát, és még az
ellenségeiben is képes meglátni a jót. Persze mindezek mellett szembe kell
néznie a hibáival is: azzal, hogy nem annyira bátor, mint szeretne lenni, a
hiúságával és a bizonytalanságával.
 |
| A film promó plakátja |
Annabeth
is egyre szerethetőbbé válik, mivel van szerencsénk megtudni a könyvben a
legnagyobb gyengeségét (és ó jaj, ebben is eléggé magamra ismertem). Clarisse a
maga idegbeteg módján szintén egyre jobb karakternek tűnik most, hogy már nem
csak abban merül ki a tevékenysége, hogy Percyt szívatja. Az új
mellékszereplőnk, Tyson pedig édesen gyerekes, és ez jó, mert bizony mellette
kicsit fel kell nőnie a többieknek, hogy vigyázni tudjanak rá. És a legszebb,
hogy bár Luke a legelérhetőbb főgonosz a körletben, azért róla is tudjuk, hogy
valamikor jó ember volt, ezért a bukása legalább annyira szomorú, mint dühítő.
Mindezek
mellett persze megmarad a sorozat hajlama a komoly tartalmak felvonultatására
is. Többek között a fő nagy tanulság arról szól, hogy szembe kell az embernek
néznie a félelmeivel és gyengeségeivel, mert csak akkor tudja kezelni őket, ha
tisztában van velük. Ezen kívül még a könyv elején kiderül Tysonról, a fiatal
küklopszról, hogy ő bizony Percy féltestvére, amitől hősünk nincs éppen nagyon elájulva
elsőre, de ez megint ad egy szép üzenetet önmagunk és mások elfogadásáról meg a
testvéri szeretetről és a családi kötelékek fontosságáról. Utóbbi más
szituációban is előfordul, mert tulajdonképpen az egész szereplőgárda egy nagy
családnak tekinthető, hiszen szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, és bár
nem mindig viselkednek így, néha azért eszükbe jut.
„A családok rendszerint zűrösek. A
halhatatlanok családjai kivétel nélkül azok. Néha az a legtöbb, ha
emlékeztetjük a másikat – akár így, akár úgy – arra, hogy összetartozunk…
Próbáljuk elkerülni az öldöklést, és maradjunk a csonkításnál…”
És
ha ez még nem lenne elég (bár simán jó lenne már ennyitől is a regény), még
mindig itt van a Luke és elmerozzanása által fel-felvillantott társadalomkritikai
vonal, no meg továbbra is az a szomorkás légkör, amit az első részben is
imádtam. És végre megtudjuk, hogy is szól az a bizonyos prófécia, viszont ez
nem visz minket közelebb a boldogsághoz, mert egyáltalán nem biztos, hogy a
benne szereplő hős a világ pusztulását hozza el, vagy megmenti azt, ráadásul
azt sem tudjuk, kire vonatkozik. Szóval a végén fel van adva Percynek is a
lecke, hogy hogyan maradjon jó, önmagához hű ember egy ilyen bizonytalan,
szinte kilátástalan helyzetben, és nekünk is bizonyos szempontból ez kérdése
lehet az életünknek.
 |
| Ha mást nem is, azt elérték, hogy Annabeth végre szőke :D |
„A szörnyek soha nem halnak meg. A
káoszból és a barbarizmusból születnek, aminek mocsara örökké ott lapul és
bugyborékol a civilizáció csillogó felszíne alatt…”
(OFF:
Megnéztem a most nyáron esedékes filmváltozat trailerét, és szerintem a
forgatókönyvírók végre belenéztek a könyvbe, és rájöttek, hogy mindent
kihagytam az első részből, amire aztán a folytatás épül. :D Úgyhogy most
kompenzálhatják. Kíváncsi vagyok, mennyire sikerül nekik.)
Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Nekem
ez is nagyon tetszik, bár a méretarányok mintha nem lennének egészen korrektek
Kedvenc
szereplők: (1) Percy (2) Annabeth (3) Tyson(4) Hermész (5) Clarisse
Kedvenc
jelenetek: (1) Annabeth esete a szirénekkel és a beszélgetés utána (2)
Percy és Hermész első találkozása (3) befejezés (függővég a javából) (4) Tntalosz
bemutatkozó beszéde meg a fánk :D (jaj, mennyit röhögtem én ezen a karakteren)
(5) Percy és Kheirón beszélgetése a végén
Mélypont: eléggé nyilvánvaló volt, hogy
Tyson nem halt meg
Kedvenc ötlet: a kisküklposzok sanyarú
sorsa meg a szatír mangó chutnyval :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése